Nagykálló középpontjában áll egy szép barokk palota. Megyeháznak épült, s ezt a funkciót töltötte be jó száz évig. 1891 óta kórházként szolgál. Tervezője Salvatore Április olasz építész. Ő vezette az építés kezdetét 2 évig.

A munka 1769-ben kezdődött, és meglepően kevesen - 1 pallér és 3 kőműves - dolgoztak rajta. Salvatore Április 1771-ben megbetegedett és még abban az évben meg is halt. 1771. november 9-én 40 évesen itt temették el Kallóban. A következő évben az elhunyt építész öccse folytatta a munkát. Neve: Giuseppe Április. 1772-től már sokat dolgoztak, kőművesek hada serény­kedett a következő 3 évben.

1775-ben pénzügyi nehézségek miatt állt a munka. 1776-ban készült el az ácsmunka, a tetőszerkezet. A következő évben a vakolás következett, 1779-ben a belső berendezés, bútorkészítés, festés.Meggyorsította a munkát, hogy az 1779-es választások idejére, illetve az egri érsek látogatására el akartak készülni.

1783-84-ben Franciska Wrabetz 10 nagyméretű olajfestményt készített, amely a magyar vezéreket, illetve királyokat ábrázolta. Ezek a képek díszítették a lovagterem falát, melyek egy része a nyíregyházi múzeumban van.

Az épület 1785-re lett egészen kész. Beköltözött a Vármegye Hivatala, és megkezdődött a munka. Ebből az épületből irányították Szabolcs-megye minden ügyét, itt rendezték be a Megyei Levéltárat. Itt zajlottak a híres megyebálok, a több napos kártyacsaták, ahol néha egy nap alatt egész birtokok cseréltek gazdát.

Az épü­letet 1779-ben avatták föl. Az avatóünnepség nagy puskaropogással - díszlövésekkel végződött, majd „hatalmas lakoma" követ­kezett, amit a jelenlévők cseréptányérokból fakanalakkal fogyasztottak el. El kell mondani a Megyeházról, hogy azt a helybeliek, sokáig csak "A Vár"-nak ne­vezték. Talán a szögletes alakja miatt, vagy mert a vár lerombolása után ez az épület lett a város legfontosabb épülete?

A csatorna az úttest alól balra nyílt - mint egy híd alól - és árokban vezette a vizet a vadkert felé. Bent az épületben van lejárat a csatornába. A szájhagyomány szerint ezen a csatornarendszeren át szökött meg a félel­metes bűnöző Farkas Samu a vármegye börtönéből, de elfogták, és az Akasztó­hegyen végezte életét Krúdy Gyula így írt a kallói megyebálról: „A kallói megyebálok minden időben két do­logról voltak nevezetesek: ezen a bálon találkozott három vármegye legszebb menyecskéje, leánya; boldogult Ali, nagyváradi basa, háromszáz eszten­dővel eltévesztette az időt, most kellett volna megrohanni Kallót. A megyei hivatalokban csak éppen látszólagosan munkálkodnak a tisztviselők: hátha minden percben be kell szüntetni a munkát, mert a megyebál még áll. A régi időknek kellemetes hagyománya volt ez a hivatalos bál, amelynek időtartamára felfüggesztet­ték a társadalmi konvenciókat, sőt még a törvényeket is. Egy nagy bálterem volt az egész vármegye.

1876-ban megvonták Nagykállótól a megyeszékhelyi kiváltságot, azt Nyíregyháza kapta meg. így szabadult fel az 1740-es években épült barokk-klasszicista stílusú kastély, amelyet 1896-ban belső átalakításokkal alkalmassá tették kórházkénti működésre a fővárosból „kimustrált" betegek részére. Ebben az évben már 110 férőhellyel működött, mint „Tébolydaintézet". Először csak férfi betegeket vettek fel az intézetbe. Nagy részük a nagyszebeni "Ápoldából" és Lipótmezőről került át, de egyúttal folyamatossá vált a külső felvétel is.

Bővítették az intézet épületállományát, hasznosítható területét. Mosoda, hullaház, műhelyek, gazdasági udvar, továbbá 3 méter magas fallal körülvett kert épült a betegek szökésének megakadályozására. Jó időjárás idején itt tartózkodtak szigorú felügyelet mellett. 1897-től nőbeteg felvételére is sor került. Több helyen alakítottak ki zuhanyzó helyiségeket. A melegvizet szolgáltató kazánokat a pincében helyezték el.

Országosan haladást jelentett az 1900-as év az elmebeteg ügyi állapotokban. Az elmebeteget egyformán kezelték más közönséges betegséggel, tágas intézetben, ahová bevetődik a fénysugár, ahol a beteg nem a külvilágtól elzárva, hanem annak káros tényezőitől megvédve élhet. Jellegzetes az osztályok belső csoportosítása, szerkezete: külön részleget biztosítottak a „dühöngőknek", a megfigyelésre szorulóknak, külön a csendes betegek részére, fertőzők számára, a testileg betegeknek és az akkor nagyszámú trachomás betegek részére - külön férfi és női részlegekkel.

1907-ben bővítették az intézetet a mai un. paviloni részleg épületével, valamint egy 6814 négyzetméter területű kerttel. A bővítés célja kettős: az ápoltak foglalkoztatása, az intézet nyersanyaggal való ellátása. A beteglétszám ekkor már 307 fő volt. A betegek ápolása az un. „őrzés" volt, dühöngök esetében a megfékezés. A felsőpakolástól a hidegfürdőig, kényszerzubbonyig, hálóságyig mindent alkalmaztak.

Az intézet felügyeletét a Belügyminisztérium és a Népjóléti Minisztérium látta el. Ezekben az években javult a betegek ellátása, gondoskodtak szórakoztatásukról, társasjátékok álltak rendelkezésükre. Évente rendezték meg az un. „Bolondbált". Ezen vendégek is részt vettek, cigányzenekar húzta a talpalávalót az egykori, de ma is szép Lovagteremben, a megyebálok színhelyén. Jó vacsorát is kaptak a betegek.

1912-től „Magyar Királyi Állami Tébolyda" néven 340 ággyal működött. Az első világháború idejére már kórházi jellege volt az intézetnek. Az épületek nagy részébe központi fűtést szereltek be. A háború alatt csökkent ugyan a beteglétszám, de helyettük háborús sérülteket ápoltak. 1920-ban már ismét csak elmebetegeket gyógyított az intézet.

1926-ban a kórház "Magyar Királyi Állami Elmegyógyintézet" néven teljes önállóságot kapott a Népjóléti és Munkaügyi Minisztérium közvetlen felügyelete alatt. 1934-ben röntgen készüléket kapott az intézet. 1938-ban a központi épületben befejezték a központi fűtés szerelését. Nehéz idők következtek az ápoltak és ápolókra a II. világháború kirobbanása után: a főépület 174 találatot kapott: az ápoltak létszáma 180-ra csökkent, a személyzet nagy részét katonai szolgálatra kötelezték. Az intézet 600 községi lakó óvóhelyéül is szolgált. Az itthon maradottak emberfeletti munkával biztosították a betegellátást, élelem és ivóvíz beszerzését. 1945. március 5-én az „Ideiglenes Nemzetgyűlés" 25000 pengős ellátmányt juttatott az intézetnek még ez évben, fennállásának 50. évfordulóján.

1946-ban megváltozott az intézet hivatalos neve „Állami Elme- és Ideggyógyintézet" lett. 1948-ban már nemcsak pszichiátriai betegeket láttak el: 20-20 ágyas férfi és női neurológiai osztály kezdte meg működését. Ez igen jelentős esemény volt az intézet életében.

1953. február 01-től az intézet a Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Elme- és Ideggyógyintézet lett. 1957-től 500 férőhelyessé vált az intézet, most már az ország második legnagyobb pszichiátriai intézete. 1963-ban bevezették az orvosi konzíliáriusi rendszert a szomatikus betegségben szenvedők színvonalasabb ellátása érdekében. 1965-ben a II. telephely (korábban pavilon néven emlegetett) régi épületeit, újjáépítették, még ebben az évben gyógyszertár épült.

1975-ben lehetőség nyílt a III. telephely megindítására Kállósemjénben. A 9 km-re levő község kúriáját alakították át férfi és női munkaterápiás részleggé. Az ágyszám ekkor 610. Ezen belül alkoholelvonás is történt.

1980-tól nehéz időszak következett. Öt éven át tartó, sok millió forintot felemésztő rekonstrukció vette kezdetét. Felújításra került a főépület, kazánház, konyha. Az ötödik év végére teljes szépségében pompázott az amúgy is impozáns épület. A fejlődés a mai napig töretlenül és megállíthatatlanul halad előre.

1991-től a kórház struktúráját tekintve, valamint a gyógyító-megelőző ellátást figyelembe véve történtek lényeges változtatások. Ezeknek az alapoknak a lerakása Dr. Vágvölgyi János nevéhez fűződik, aki 10 évig irányította a kórházat, vezette rá dolgozóit arra a felismerésre, ami már szlogenként használatos kórházi berkekben „mindig egy kicsit jobban".

A pszichiátriai betegellátásra, annak fokozatos javítására való törekvés kezdetét az 1980-as-1990-es évek középre tehetjük. Bakonyi Péter szociológus a „Téboly, stigma, terápia" c. könyvében még orvosok és ápolók által "elkövetett szörnyűségekről" számol be. Ö 1981-ben néhány napot töltött el a nagykállói kórházban, mint kíváncsiskodó szociológus, majd közreadta átélt vagy valós, talán eltorzított tapasztalatát. Ez már a múlt.

A jelen ettől - különösen a minőségfejlesztés útjára való rátérés óta - sokkal megnyugtatóbb. Talán éppen ezért lehet óriási fejlődésnek nevezni azt a változást, amit a pszichiátriai Szakkórház megélt és átélt addig, mígnem 1997. decemberében - az országban másodikként a kórházak közül­elnyerhette az ISO 9002 szabvány szerinti minőségbiztosítási tanúsítást. Ma már 2005-ben integrált minőségirányítási rendszert működtet.